2014. november 29.

Össztűz

Hellóka drágaságaim.
Hihetetlen, milyen régen toltam fel ide a képem, és mérhetetlenül is szégyellem magam. Néha szóljatok rám, hogy "Hé te lustaság, posztolj már valamit, hogy nem raboltak el az Ufók", mert nem haragszom meg, és biztos vannak itt olyanok, akik ismernek a közösségi oldalakon. Gondoltam adok valami életjelet, meg egy kis protekciós információt. Az utóbbi hónapjaim a pályaválasztás körül forognak, meg utazásból és szervezkedésből áll, ugyanis két hetemben például majdnem minden második napra van valami fontos programom - és utálom is, hogy ilyen rohanás az élet. De ha van időm ideülni, megpróbálok írni - sajnos nem a Látomást. Ehhez inkább füzetecskéimbe vázlatolok, írogatok, ötletelek, s majd egyben, mindent leírok. Nagy valószínűséggel rászánok egy szünetet, és akkor éjjel nappal végiggépelem. 
  Most gondoltam bemutatok pár sztorit, amin dolgozom, amikor időm engedi, és amihez ihletem van. Lesz közte prológus, meg fülszöveg, ami jön, és amennyit szeretnék elárulni belőlük. Tudom, ez mégsem egy novella, vagy rész, de lássátok ti is, hogy nem lustultam be, azért megmutatom. Na meg azt is leírom hol mennyinél járok.

Ő a fejléce, mert mindenhez készítek fejlécet:DD
Broken dependence
Je suis a toi

Prológus
 Soha ne bízz az emberekben. Mert amikor már azt hiszed, meggyógyultál, amikor a szilánkjaid újra épek, s amikor az életed kezd meggyógyulni egy új élettel magadban... valaki úgy is össze fog zúzni, s a szilánkjaid beléd fúródva állnak bosszút… „  

  Hihetetlen érzés, amikor megnyersz valamit. Hihetetlen érzés, amikor azt, amire a fél életed áldoztad, látod eltűnni. Amikor a terhek leválnak a válladról, s te csak lebegsz tovább a levegőben, akár egy Pihe. De az élet egy valamire megtanít minket. Minden jó után következik valami rossz, és minden rossz után jön valami jó. Az életem romokban hevert abban a pillanatban, ahogy megláttam a szoba közepén, ölében valaki mással. Elnevettem magam. Tudjátok milyen megszabadulni az adrenalinfüggőségtől? Megszabadulni a sok plusz munkától, hogy a tested nyugodt maradjon? Meggyógyulni? Nagyszerű. S amikor ezt két perc alatt gallyra vágják, még jobb. A nevetésem gúnyos volt, mélyen csengő. Amire mindketten felkapták a fejüket. A hasamra szorítottam a kezem, majd egyet léptem előre.
- Egyszer a büdös életben szeretnék én is ilyen üzleti útra menni, tudod? Ahol halálra dugathatom magam valami hímringyóval – vörös ajkaim metsző mosolyra húzódtak. Az érzelmeim hirtelen kikapcsoltak, a szemem üres és érzéketlen lett, míg az övéi megteltek pánikkal, érzelemmel.
- Pihe nem úgy… - utáltam az életem, mióta megtörtént az elkerülhetetlen. Ők határozták meg a létem, és a céljaim nagy részében szerepet kaptak. S ott, hogy elfogadtam azt az állás, egy olyan este után, amit kaptam, tudtam, hogy nem leszek már jól. Mert mindig lesz valami, ami romokba dönti a terveim.
- Ha még egyszer így mersz hívni, amikor egy szajha van az öledben, s engem figyelmen kívül hagyva dörgölőzik tovább hozzád, esküszöm az élő istenre, hogy szájba töröllek – kiürültem. A testem ellazult, a lelkem hirtelen kiröppent a testemből, s végleg csatlakozott a fentiekhez. Belül meghaltam, de az agyam semmit sem tudott erről. Mert ő teljesen lekapcsolt, teljesen kikapcsolt, s érzéketlen lett.
- Nem, én nem… - a szemöldököm a magasba szaladt. Letagadott egy olyan nyilvánvalót, ami még mindig ott libegett előttünk. Idegesen levette magáról a szőkét. Az öltönye és inge gyűrött volt, tele vérvörös foltokkal. A nyakkendője meglazítva fityegett, az édes haja kócos csomókban állt. A hatalmas barna szemei félelemmel teltek meg.
- De, te igen drágám. Te megtetted azt, amire valaha megesküdtél, hogy sosem teszed. Hogy nem törsz össze, amikor nem számítok rá. Megígérted, hogy több lesz, mint hinném - halkan felnevettem, majd elkomorodtam. - Szőkékre buksz? – gúnyosan elmosolyodva hátráltam pár lépést. – Remélem a gyereked is szőke lesz, hogy valaha figyelmet fordíts rá, amit rám nem tettél – önkéntelenül végigsimítottam a lapos hasamon, amely már elkezdett gömbölyödni. Szemei háromszorosára kerekedtek, megteltek könnyel. S a helyett, amit ilyenkor érezni szoktam, megbánást és bűntudatot, most csak még jegesebb lettem. – Csináld fel a szajhádat mögötted, legyél boldog vele édesem, mert én nem kezdek többet szarháziakkal, az egyszer biztos – a hollófekete magas sarkúm talpa csikorogva fordult sarkon, majd kopogva indult meg a lift felé.
  Hiszen egy playboyjal kezdtem, s ezt nekem is kellett volna tudnom az elején. Nem tanultam a hibáimból, nem éreztem, hogy félnem kellene tőle, félnem ettől, mert eloszlatta belőlem ezeket a kételyeket. Mégis megtette. S néha a legrosszabb dolog az, hogyha valaki olyan zúz porrá, aki egyszer már összerakott. Hallottam mögöttem a lihegést, a dübörgő lépteket. A kiabálást, a dulakodást. Összetörni pár vázát, a víz loccsanását. De akkor ott, a vér dübörögni kezdett a fülemben, a hidegség egyszeriben felszállt, én pedig nem vágytam másra, mint a világ legnagyobb adrenalin löketére, amit csak kaphattam. Jó hírekkel jöttem, de egy pillanat alatt eltörlődött az, amiért együtt küzdöttünk. Az, amit együtt akartunk elérni. Beléptem a liftbe, a testem elöntötte a fájdalom, a fizikai, erős, legyőzhetetlen fájdalom. Soha életemben nem éreztem ennél erősebben, mennyire lehetetlen, s szerencsétlen vagyok. Mindig legyőzhetetlen voltam, halhatatlan, s lehetséges, hogy ezt csak az adrenalin miatt éreztem, de imádtam. Imádtam irányítani, ott lenni, és élni. Imádtam mindent. Aztán elmúlt minden, s az egyetlen örömöm az egyre erősödő betegségem lett. Amely most az egekbe szökött. De mielőtt a szenvedélyemnek hódolva elmerültem volna az endorfin mámorában, gyászoltam.
- Emerald – hallottam a nevem, ahogy a mély hang, a mély édes hang, amelyet valaha imádtam hallgatni, ahogy nyögi a nevem, ahogy a rekedtség végigszalad rajtam, most kínná vált. A térdem megrogyott, még utoljára elértem a gombot, mielőtt hatalmasat koppant a lift padlóján, s az üvegajtó lassan bezárult. Láttam odaérni, láttam, ahogy az üvegre tapasztja a kezeit, ahogy sír, mert én is sírtam. Éreztem a gyötrelmét, de nekem ezerszer nagyobb volt, mint neki. A kezei az üveget kaparták, ütötték, miközben egyre erősebben zokogott. A gyönyörű férfi, akit szerettem, akit valaha szerettem, a borostás arca, és hatalmas csokoládé barna szemei, az arca, most pirosak s elgyötörtek voltak, patakokban folyt végig a könny rajtuk. Ajkait rágta, miközben hozzám beszélt. Halkan, de hallottam az üvegen keresztül. – Sajnálom, annyira sajnálom, had hozzam helyre, kérlek szépen Pihe. Az én Pihém vagy, kérlek, kérlek, kérlek… - akkor indult meg lefelé a lift, ekkor láttam utoljára, ahogy felém néz, ahogy a szája elnyílik, s levegőért kap. Ahogy a teste megfeszül, az arca eltorzul, s eget rengető ütést mér az üvegre. Majd én ott, a lift padlóján elmerültem a sötétségbe, s a gyilkos futamra indultam, amellyel még erősebben, még nagyobb energiával indultam neki a kedvenc betegségemnek: az adrenalin függőségnek. 

Őt ezek, a kihagyott hónapok alatt alkottam és kezdtem el írni, és hihetetlen mód haladtam vele. Rengeteg kutatással jár, nagyrészt a rengeteg kultúra és a hiteles írás miatt. Imádom, és imádom írni is, nagyrészt akkor veszem elő, amikor olyan zenét hallgatok, vagy olvasok, amitől megjön az ihletem hozzá, de akkor órákig képes vagyok csak gépelni, és gépelni, míg a végén meglátom mennyit írtam. Jelenleg 18 oldal van, és több mint 7000 szó. Haladok vele, amikor csak tudok. 

És ő lenne a másik fejléce

Halálok éjszakája
Prologue
Az első sikoly


„Hallani valakit sikítani, más, mint hallani valakit sikoltani. Mert aki sikolt, abban nem félelem van, hanem a lelke…”
Az igazság az, hogy évek múltán az emlékek már csak kósza gondolatok. Inkább árnyékok és ámítások, mint élő, mozgó képek a szemeid előtt. Néha viszont élnek. Az álmaidban a sötét emlékek ragadósan tapadnak rád. Körbevesznek, örvénylenek körülötted, s elkapva a bokád lehúznak a mélyre. Mélyebbnél mélyebbre, amíg már sikítva ébredsz fel, s az izzadság csordogál rajtad. Az emberek ezt a fajta sikítást ismerik. S amikor valaki sikolt? Az más. Sokkal másabb.
  Florence hat éves volt, amikor megtanulta, a kettő között mekkora a különbség. Az apró, vörös hajú kislány nevetve szaladt ki, a hatalmas házuk mögött lévő tóhoz. A szülei elől bujkálva rohant, kacagása bezengte a levegőt. Boldog volt. Hihetetlen nem? Amikor egy gyermek boldog, azt mondják az a legszebb dolog a világon. De arra nem gondolnak, mi történik, mikor a gyermek összetörik, egy boldog kacaj kíséretében. A Raven lány szökdécselt, bokáig lassacskán szökelltek fel, majd érkeztek meg a talajra.  Tudta merre bújjon a szülei elől, hol nem keresik majd. S sajnos peche lett ez. Ajkai, buja mosolyra húzódtak, nevetőráncai fiatalkán elevenedtek meg a hófehér bőrén. A szeme most smaragd zölden világított a nap fényében. Óvatosan szaladt előre, egyenesen a tóhoz. Emlékezett rá, tisztán és élénken, hogy a szülei mindig az mondták neki, sosem jöhet ki ide egyedül. De ő szerette megszegni a szabályokat, s tudta jól, nem keresik majd itt. Az aprócska lánynak fogalma sem volt, mi vár rá a tónál.
  Aztán megtorpant. A lába megálltak, a fülét hegyezni kezdte. Pici hangok, süvítve suttogtak neki. Olyan volt, mintha szél fütyült volna, s a hangok vele együtt szaladtak volna a fülébe. Latinul csengtek. Legalábbis akkor, még fogalma sem volt róla, mily nyelven susog a fülébe a hang, melyből egyre s egyre több lett. Mellé valami fémes, csikorgó ütem társult. Lassan tombolt, hangosabbnál egyre hangosabb lett, miközben az aprócska lány megtorpanva hallgatózott. Ide-oda dülöngélt, lábával fura ritmus ütögetett. Aztán feltört egy dallam a torkai közül, édesen, szépen csengett. Talán nem is dallam lehetett, talán szólam, vagy vers volt. De lehet, hogy csak szavak bugyborékoltak torkából, dallamosan csengve, egymáshoz kötötten. Szavakból mondatok, mondatokból bekezdések és szöveg lett. A lány ajkai közül önkéntelenül buktak fel a kifejezések, miközben észre sem vette, mit beszél. A lábai maguktól indultak meg, valami belső erő, ösztön vitte a tóhoz közelebb, s közelebb. Míg végül a lány a tó szélén állt. Szájából a dallam megszakadt, lába megálltak. Aztán meghallotta. Az első sikoly lágyan szaladt végig a dobhártyáján, mintha csak azt mondaná nem lesz semmi baj. A második. Az már nem. A második után hirtelen törtek be, egyszerre özönlöttek. A füle majdnem megszakadt, miközben érezte, hogy egyre s egyre erősebb a hang, amely az elméjében szól. Szeme elkerekedett. Halk sikkantással válaszolt, majd kezeit a fülére tapasztotta.
  Azt hitte segítenek, azt hitte, majd elzárják a hangokat. De ahogyan ujjai rázárultak a füleire, a hangok felerősödtek, s olyan erővel kiabáltak bent, hogy a lány a földre esett. Apró lábacskái szétterültek, tűzvörös hajtincsei maga alágyűrődve kandikált ki. Szemeit szorosan lehunyta, miközben lassan magzatpózba kuporodott. S utána? Utána kaparni kezdett a torka, lassan, mintha hangok kúsznának, kapaszkodnának végig rajta. Lassan, alázatosan kapaszkodtak felfelé, amíg végül elérték céljuk. A lány torkán hirtelen nem jött ki más, csak egy hatalmas sikoly. De aprócska, nyikkanásnak megfelelő. Hanem eget rengető. A madarak hirtelen felrebbentek a fáról, a halak a vízben megvadulva ugrándoztak, a fűben lapoló állítok elszaladtak, szinte látni lehetett, ahogy csordaként iszkolnak el. Az ég hirtelen beborult, elsötétedett. A levegő lehűlni látszott. A sikoly pedig abbamaradt. A kezek, melyek a fült szorították, hirtelen leestek. Látni lehetett, ahogy az apró vérpatak kifolydogál a piciny márványbőr fülből, ahogy a száj véresre tépve, kissé nyitva áll. Látni lehetett, a szemek körüli karikát, mintha feltépték volna a bőrt.
  Látni véltünk egy lányt, vörös hajjal, s vérrel borítva. S aztán látni véltünk egy nőt, aki a vízből kiemelkedve megindul a lány felé. Hollófekete haja olyan volt, mintha tollból lett volna, s a fémből megmunkált, hihetetlen bonyolult fejdísz, mely a magasba emelkedve olyan volt, akár egy korona. Kilehetett venni a tollakat belőle, melyek ide-oda csavarogva fénylettek a napfényben. Kék szikrák pattogtak mindenhonnan a vékony lányról, hosszú, fekete ruhája, a földön húzta. Türkizkék szemei körül fekete kuntúr volt, vastagon, szinte háromszög alakban ugrott ki a halántékához. Mindkét járomcsontján, állvonalán ajkai alatt, függőlegesen egy fekete vonal húzódott. Oly sötét fekete, akárcsak a tollas haja. Vonásai élesek voltak, szinte megmunkálatlanok, mégis átsiklóan lágyan hajoltak meg.

Onnan, a tóból aznap este kijött egy Lélek, aminek nem szabadott volna. Ott, a tónál, majdnem meghalt egy lány, vérbe burkolózva. Ott, a tónál, megpróbáltak elkövetni egy gyilkosságot. Egyvalami azonban nem engedett neki; a Holló lány ugyanis aznap este, mikor kiszabadult fogságából, megmentette a lányt. Megmentette, s ezzel veszélyt hozott a fejére.



S ő lenne az, amin jelenleg hihetetlen gyorsasággal dolgozom. Kevesebb mint egy hónap alatt megvan majdnem egy első fejezet, és egy fél második, egy teljes prológus, egy karakter kidolgozás, és három faj. Ami az én tempómmal nézve gyors. 22 oldal van jelenles, és több mint 9000 szó. Szívem csücske ez a sztori, ugyanis nagyrészt igaz tudományosan bizonyított dolgokra alapul. Rengeteg kutatást végzek érte, és szívem lelkem beleteszem. Imádom. Egyre többet dolgozom rajta, és a szabadidőm nagy részét rászánom... Tehát igen, ő áll most a fő központban. 


Ezt drága SophieT. csinálta nekem
 *--* Odavagyok érte
Ez az első borító hozzá,
 ami én készítettem...:33

Ő pediiig, egy szereplőkép, a főszereplőnké,
mert rettentően unatkoztam, így karácsony 23-áján. Éljen.


Tehát igen, ezeken dolgozom jelenleg, nem pedig a mi kis sztorinkon, de úgy gondoltam megosztom veletek is. Írjatok véleményt, kommenteljetek, melyiket olvasnátok esetleg tovább, melyikből szeretnétek esetleg többet látni. Bármilyen véleményre nyitott vagyok. 

Ezer puszi, s megannyit ölelés,
KATIE BOO 

2014. október 26.

Annyira sajnálom

Drágáim!
Neeem, nem zárunk be, nehogy azt higgyétek megszabadultok tőlem. Csupán. Ezerrel készülök a suliban, ugyanis a jövőm múlik most mindenen. Ezer felé járok, hatalmas Tz-k, dolgozatok, magolás, angol tétel, irodalom esszé, minden van itt, és képtelen vagyok egy kicsit is ideülni a géphez írni, vagy ha igen, akkor ehhez nincs erőm, inkább írok valamelyik másik regényemhez... Láttátok gondolom, hogy semelyik másik blogomon nem vagyok aktív. Egy időre lezárom a blogot, vagyis nem fogok posztolni, esetleg néha néha egy novellát, amire időm van éppen. Olyan május, körül jelentkezem legközelebb, frissekkel, és addigra lehetséges hogy be is fejezem a sztorit. Remélem még vannak, akik elolvassák ezt a bejegyzést, és nem hagytak itt végleg. Sajnálom. 

Legyetek jók, és egy jó tanács a sulihoz: 
Bármennyire is utáltok tanulni, kezdjétek el minél előbb, mert később nehezebb lesz a semmit előkotorni a fejedből. 

Katie Boo 

2014. szeptember 18.

A Segéd - Novella

Üdv drágáim.! 
Tépjetek meg kérlek benneteket, vagy rúgjatok fel, mert hajlamos vagyok annyira eltunyulni, mint most. Hetek óta kész ez a novella, itt porosodik a drága, én pedig nem rakom ki, mert időm annyi mint egy hangya lába - se. De esküszöm nektek, még ma elkezdem írni a novellák közt a részeket, a vázlat szerint, ha minden megy. De komolyan. ÖTVENEN VAGYUNK, valaki írjon rám facebookon, hogy te seggfej rakd már ki a részt. Esküszöm nem haragszom meg rá, csak szóljatok.
 Kicsit homályos a történet ezen része, így úgy gondoltam, hozok egy olyan novellát, amelyben főszerepre kerül a drága üldözőnk - ezen kívül még kettő-három ilyen kis különkiadásunk lesz, amelyet remélem élvezettel olvastok majd. Igyekszem ezek mellett haladni a történettel is, remélem nem haragszotok. Mint látjátok, lett egy társoldalam, akit megtaláltok a menüben, és  modulsávban is. Érdemes benézni, kommentelni, olvasni. Igyekszem, írni, és hozni a részeket. Mellesleg a rész az előző rész napján történik - ahogy a végkimenetelükből is látszik.
  Aztán, még egy kis beajánlás. Tudom hogy untok. Én is magam - haha - de muszáj, mert sajt. Rövid leszek. Ha nem néztek be ide, megharagszom rátok drágáim): Imádom a blogot, esküszöm - meg az írót is - tehát kattintsatok rá. A The Mark kissé művészibb ágon futó történet, ami egy művészlelkű lányról, és egy különc, kitaszított fiúról szól. A másik - esküszöm Liam, nem tudom miért csinálod velem ezt - szintén művész ágon fut, méghozzá a zenén. Az ihlet hiányos dalszerző zenész és új múzsája szerelméről - és +18-as alkalmaikról. Ő lenne a(z) Arabella.
  Még egyszer ezer bocsánat, és olvassatok:) 
 Jó olvasást,
KATIE BOO

   A felhők édes, hófehér réteget képeztek a kék égre. Lebegtek, akár a fehér függöny egy szeles délutánon. Gyönyörűek voltak. Bódítóak. Csodálni valóak. De az után lemegy a hold, felkel a nap, mindez a semmivé foszlott, beborul az ég, s csúf feketék veszik át helyük. Belőlük is egyszer szép fehér lesz, amint kisírták a lelkük. De az nem ugyanaz, mint ezek a felhők. Ők mások lesznek. Nagyobbak, felsőbbrendűek. Szebbek. E gondolatsor dühre késztette az ég alatt álló férfit. Nyurga alakja, sötét, hollófekete rövid haja, éj fekete szemei megbabonázva nézték az éget. Szemeiben visszatükröződött a gyönyörű felhő, melyet kiszemelt. 
  Elmosolyodott, mikor agya átkreálta a valóságot, valami csodásabbá. Szerette, mikor ezt teszi vele a személyisége. Mikor valami más, valami szebb veszi át a helyét. Az ég hirtelen átfordult, hold vette át helyét. Vér csepegett a csillogó égitestről, ömlött róla a holtestek tengere. Pengék csattanása ütötte fejét a fülében. Mily szép is lenne. Gondolatai emlékek felé kúsztak, sötét csápjai megragadták a legeslegszebb emlékeit. Azokat, amelyeken még normális volt. Szerelmes, bolond. Nem pedig magányos és őrült. Az emlékeket azzal a lánnyal, akit még most is mindennél jobban szeretett. De hát a Teremtő azt kérte, vegyem vérét. Hát vennem kell vérét, s elvinni neki, bármennyire is fájdalmas. 

  A tó művészien adta vissza, a fölé magasodó hegyek képét. Elmosódott, mikor hullámok söpörtek végig rajta, s kitisztult, mikor a szél csitult. Könnyfakasztó kéksége örvénylett az apró széllökésektől, elmaszatolták a képet. Mégis gyönyörű volt. Festeni való. Ő pedig megtette, s lefestette. Ecsete siklott a vásznon, a színek pompáztak a lassan lemenő nap fényében. Órákat festett át. Kezek simultak a derekáról a vállára. Nyakára egy apró csókot kapott. Lágy, fület gyönyörködtető hang szólalt meg, közvetlen a füle mellett. 
- Mosd el a képet a hegyről. Néhol, mint itt - a lány, kivette az ecsetet hosszú ujjai közül. Alaposan bevizezte, majd egy vonalat kanyarított a tó közepe felé. - mosd el. Az élet sem fenékig tejfel, ne fess mindent tökélyre - nevetett fel. S számára ez volt a legédesebb nevetés a világon. - Folyasd egy kicsit meg a képet a tóban, mintha elnyelni, készülné a hegyet, így ni - mutatta, de ő már nem arra figyelt. Lassan a lány felé fordult, s ajkaira nyomta az övéit. Imádta a tudálékos, művészi lelkét, a csokoládé barna haját, s szemeit. Szerette a nevetését, azt hogy lelkében megbúvó gyötrelmek ellenére is boldog volt. Szerette, hogy szereti őt a lány. S ő is szerette a lányt. 

  Hisztérikusan felnevetett. Az emlékeket, minél előbb el akarta égetni, eltüntetni a fejéből. Faithienek sikerült elzárni az érzéseit, elapasztani az iránta érzett érzéseket. Neki miért nem megy? Utálni akarta, minél jobban gyűlölni a lányt. Megkeserítette, miatta lett az aki. Miatta választotta őt a Teremtő. Mindent Faith Monceaux hibája volt. S ezért mérhetetlen düh, s bosszúvágy hajtotta. Megakarta ölni, szétcincálni, akár egy vadat. Belemélyeszteni a fogait a bőrébe, saját kezűleg kitépni egy darabot belőle, ahogyan Faith is tette az ő szívével. Ehhez viszont idő kellett, s tervek. Leporolta a farmerét, majd felállt. Elméje játszmája közben, lement a nap, a felhők eltűntek. Elmosolyodott. Gyermek volt még az éj, neki kellett vágnia. 
  Az utcák hosszúak voltak, kacskaringósak. Az autója döcögött, miközben halk, édes dallam szólt a rádióból. Ez volt a város azon része, ahol a kutya sem járt. Ahol a legszebb kapcsolatok születtek. Itt mindenkinek gyilkos hajlama volt. Mindenki, gyilkolni akarta a Fortuna tagjait. Mind, ellenség volt. Megállt egy piszkos épület előtt. Magas volt, a festék kezdet lepattogzani róla. A repedések villámcsapásként szaladtak végig az egészen. Néhol hiányzott belőle egy darab, a földön összetört cserepek hevertek. Leestek a hiányos tetőről. Néhol még a tartógerendák is kilátszottak. Az ajtó félig le volt esve a zsanérról, egy hatalmas deszkával volt odaszögezve. Lassan lépkedett fel a lépcsőn, oldaltáskája néha oda-odacsapódott az oldalához. Iratokkal volt tele, no meg néhány fegyverrel a végszükség esetére. Az itteni embereket jól ismerte. Mindennél jobban hatalomra szerettek volna kelni. Képesek voltak a megbízójuk torkát is átmetszeni, ha az áldozat többet kínált.
  A lépcső tetején megtorpant. Innen nincs visszaút. Elmosolyodott. Jobb kezével beletúrt a hajába, majd elővette a fegyverét. Megindult az ajtó felé. Mindig teljesíteni kell, amit kértek. Mindig. Háromszor kopogott az ajtón, majd berúgta azt. Felvette a legmorbidabb hangját, és édesdeden megszólalt.
- Visszatértem édeskéim, kifelé az odúkból - a hecc kedvéért pár golyót is megeresztett a feje fölé. Számolni kezdett. A fejében szaladgáló hangok tömkelege közt megszólalt az ő drága hangja, visszaszámolva. Öt, négy, három, kettő, egy... - Kifelé bohócok, vagy rátok robbantom az egész kócerájt - a hangja mennydörgésszerűen visszhangzott. Éles csattanásai a mondata után is érezhetőek voltak. Kezdett bedühödni. Újabb sorozatot küldött a falba, majd megindult befelé.
  A bakancsa hatalmas csattanásokkal ért földet. Mosolya széles lett, ragadt a gúnytól. Hófehér fogai felsőbbrendűen kivillantak. A tárgyakat, ami az útjába kerültek, sorra verte le. Kiabálása folyamatosan visszhangot vert. Félelmetes volt. Mégis gyönyörű. Bármi is történt vele, az a fiú, aki régen volt, megmaradt. Csupán férfivá érett. Egy erőteljes, érzelemmentes férfivá. Nem érdekelte kit öl meg, hol és merre, ha a céljait eléri. A vég kifejlett volt a lényeg, nem az út, ami odáig vezetett. Az a szív, ami régen oly hevesen dobogott, amely oly áhítattal nézte a természet gyönyörűségeit, most már nem vert. Az a kéz, amely mindent megtapintott, amely oly puhán simogatott, most érdes volt, s vér tapadt hozzá. Azok a lábak, amelyek oly sok helyre elvitték, most holtesteken tapostak át.
  S az a szem, a gyönyörű égszínkékpompázó csoda. Az, amelyben régen ezernyi kép jelent meg, amelyben az érzések kavarogtak. Ami látta a csodákat, a szépet. Amely szerelemes volt, és bolond. Aki szerette szemlélni az eget, a hegyeket. Amely megtalálta a különlegest, a szépet. Amelyen a napfény ezer gyémánt ragyogásával tapadt meg. Most élettelen volt. Hollófeketébe torkollott. Már nem látta a szépet a hegyekben, nem látta a szépet az égben. Már nem csillogott, csak volt. Hiányzott belőle az érzések tengere, az emlékek csodája. Észre sem szerette volna venni a csodákat, a különlegeset. Kerülte a tekinteteket. Acélos lett, magabiztos, sivár. Csak egy szem volt, akit már nem ébresztett fel egy szikra sem.
  S az az ember, most gyilkolt. Idő közben, bejutott a főtérbe. Az emberek ott gyűltek össze, ott tanácskoztak. Ő pedig egyre dühösebb volt. S az, ha dühös, nem éppen szerencsés. Sőt, egyenesen veszedelmes. Csak egy pislantás kellett, s máris rávetette magát az egyik tagja. Torkára tapasztotta a kését, térde a bordája között volt. Izmos testével, magas nyurga alakjával ránehézkedett a vékony férfira. Hollófekete haja előre hullott, szemeiben vérszomj csillogott. Megnyalta a kerek, pirosas ajkait. Elmosolyodott. Erős állkapocs csontja egy pillanatra megugrott, de a mosolya által megjelenő gödröcskéi lágyították a haragot szemeiben.
- Nem szeretem, ha játszanak velem. Főleg ha olyan kis senkik, mint ti - hangja nem volt több, vészjósló suttogásnál. Megragadt azon a szinten, ahol félni kellett tőle, de még nem volt gyilkolásra kész. - Azt hiszitek, játékból vagyok itt? - ordítása rekedt volt, dübörgő. - Éppen úgy megfogtok halni, mint én, ha nem teljesítitek az ígéretetek! - nevetése hátborzongató volt, mindenkit kirázott a hideg tőle. Rekedten szaladt végig a testeden, belekúszott a füledbe. Édes volt, és mérgező. Fájdalmat okozó, mégis gyönyörködtető.
- Nem indulunk meg egy olyan valami ellen, amit nem ismerünk Segéd. Nem harcolunk egy olyan valami ellen, ami hatalmasabb bárminél. Tökéletes Harcos ő, kilátástalan erővel. Nem segédkezünk olyanban, amit nem győzhetünk le. Nem megyünk csatába az ellen, aki csak megölhet minket, megmenteni nem segíthet - a felszólaló hangja éles volt, úgy csattant, akár az ostor. Erős kiállású, hatalmas fickó volt, bölcs arcát borosta takarta. Haja dús volt, és barna. Szemei mélyen ülőek, barnák. Álla szögletes, vonásai férfiasak. A szíve mégis egy kisfiúé volt.
- Tökéletes Harcos? - felvonta a szemöldökét. Hollófekete haja már teljesen az arcában volt. Alatta fekvő áldozatát azonban nem engedte. - Minden legyőzhető, minden ellen van gyógymód. Ki kell belőle szedni azt az átkozott valamit, ami markában tartja - mondata végét suttogta. Nem volt kétséges, hogy benne volt még az a szerelmes bolond fiú, aki régen volt. Nem azért harcolt, hogy elveszítse. Azért harcolt, hogy megmentse. Éles nevetés harsant fel, szintén a magas férfitól.
- Legyőzni? Egy Tökéletest? Tudod mit jelent, mikor az istenek, démonok, s minden valaha volt Természetfeletti egy testben, egyetlen egy Lélekdémonban egyesül? Ez ő Segéd. Ez a lány. S az az átkozott démon a testében úgy kapaszkodik a lelkébe, akár a te kezed a karodra. Nem tudod leszedni, nem tudod megszabadítani. Ha kitépem a kezed, élsz nélküle, de csak akkor, ha kórházba viszünk. Ha itt hagyunk, meghalsz - elvicsorodott. A kedves kisfiú, aki benne volt, most ugató korccsá alakult. - Olyat teremtett a Teremtő, ami még soha senki. Egy olyan lény hívott elő, akit az istenek áldottak meg, aki a démonok formáztak, s a Természetfelettiek adták erejük érte. Olyat akar most legyőzni, aki legyőzhetetlen. Tökéletes Harcost hozott létre - ezzel sarkon fordult. Ekkor kés mélyedt a gyenge férfi testébe.
- Nem érdekel - a Segéd hangja most már az égiekével ért fel. Rekedtsége még mélyebb, még erőteljesebb lett. - Szerződtetek - a kés még mélyebbre hatolt. A vörös, meleg vér elkezdett ömleni a kés körül. Azok a szemek, most valahogy démoniak voltak. - Ma este, megrohamozzuk őket, ha kell, egyesével ölöm meg a gyengébb társaitokat, amíg bele nem egyeztek. Mészárlást rendezek ebben a rohadt kócerájban. De az alku, az alku suttyók! - ekkor az áldozata már cafatokban lógott alatta. Nem, már nem volt az a fiú. Már sokkal több volt. Valami más. Valami erősebb. Valami őrültebb.
- Rendben, este - felelte a férfi, majd társaival elvonult. 

2014. augusztus 18.

Játék

Sziasztok! 
Megint nem rész, igyekszem, komolyan! Drága Delilah viszont meghívott egy játékba! S bár készülünk egy ilyen bejegyzéssel a Firerose-ra is, azért ide is megírom. Rengeteg könyvet olvasok, és sorozatot nézek, de nehéz lesz megírni, mert sosincs konkrét kedvencem. Azért megpróbálkozom. Vigyázzatok, rengeteget Spoilerezhetek. Aki esetleg nem nézi valamelyik sorozatot, ne lepődjön meg, aki igen, attól előre is bocsánat, ha még nem jutott odáig, amit már leírtam. Na meg attól is, aki elkezdi miattam nézni - lehet lelövöm a legjobb poénokat. Amit pedig így bejelentenék, hogy mint látjátok, lett egy társoldalam, akik kikerültek a modulsávomba, és az oldalak közé is. Nézzetek be, érdemes, kommenteljetek, megérdemlik. 

Fable 
(Heti csaj)


Végül rá esett a választásom az ötödik helyre. Érdekes történetnek indult, és valahogy - ne kövezzetek meg - nem is volt szegény lány szimpatikus az elején. Az egész történet egyfajta negatív felhőbe küldte őt, ami nem jó. Aztán elkezdtem megkedvelni. Amit tett, amiken átment a családjáért, legfőképpen a testvéréért, az figyelemre méltó volt. Rengeteget küzdött azért, hogy minden rendben legyen a kishúga életével, hogy normális életet érjen, és ő volt az a karakter, akit eddig a legemberibbre alkottak meg. Imádom. Komolyan. A végén pedig - khm, khm, spoiler - azt is túlélte, hogy nem lett ővé a fiú.  - Pillecukor :33 - Legalábbis ebben a részben. (Szerény véleményem, hogy megint a népszerűség miatt ennek a könyvnek egy lapos másodikja, ugyanis totál elcseszték vele az egészet...) 

Caroline Reynolds 
(Faldöngető)
A model Candice Swanepoel,
de tökéletesen beleillik
Caroline szerepébe...
Caroline az egyik imádatra méltó könyvkarakterem, és ideje már egy nőt is bedobni ebbe a férfi listába. Rettentő magabiztos, erős személyiség, már a kezdetektől fogva. Tudja, mit akar, merre tart, és simán visszautasít egy olyan férfit, mint Simon - pedig az a karakter, emberek, az a karakter minden idők legjobb férfikaraktere, akit én találhatok magamnak. Nem roskad össze - legalábbis mások előtt nem mutatja ki, mennyire vonzódik Simonhoz - hanem kitartó, és nem enged az érzéseinek. Amikor az exe is képbe jön, na akkor lesz a kedvencem. Amikor egy múltbéli, kellemes emlék megpróbál visszacsábítani a rosszba, de mi nem engedünk neki. Caroline egy humoros, magabiztos nő, aki tökéletes karakter. Nem kell megmenteni, vagy a szájába rágni a dolgokat, csak mert szőke - sőt, szőkeként okos, és határozott személyisége van. 



Lena Duchannes 
(Lenyűgöző Teremtmények) 
Filmben láttam, de van belőle könyv, tehát illő lenne már elolvasnom. Mindenesetre, Lena karaktere jut a
második helyre. Nem szívlelem különösebben, mint tulajdonságait illeti. Zárkózott, az elején kissé visszataszító a modora. De amikor szerelmes lesz, ő is megváltozik. Amiért én kedvelem, és amiért a második helyet kapja, az az, hogy neki van eddig a legerősebb karaktere - de sajnos a második helyre csúszott. Amikor minden ellene szól, amikor élő példa van rá, hogy a Sötét oldalra kerül, ő mégis úgy gondolja, elég erős ahhoz, hogy ez ellen tegyen. Napokat áldoz rá, hogy a szerelmével maradhasson, és ne pusztítson el mindent. S bár végül elfelejt mindent, tehát újra kell kezdeniük, elég erős ahhoz, hogy minden ellen tegyen. Imádom, hogy ennyire erős - mennyi szóismétlés, te jó isten - kitartó. Imádom!


Lydia Martin - Holland Roden 
(Teen Wolf) 
Igen, igen. Teen Wolf, Teen Wolf mindenütt. Nem tehetek róla, hogy valaki miatt - igen rád célzok Sophie, drága bétám - beleszerelmesedtem ebbe a sorozatba. No mindegy, térjünk a lényegre. Lydia a top elsőm, és nem azért, mert szép, mert aranyos, mert szupi kis bulikat dob össze az első évadban, vagy mert a suli legmenőbb diákja, mert gazdag a családja. Hanem, mert annak ellenére, hogy az elején egy hisztis liba volt, nagy elvárásokkal, és mindig sminkelt arccal, hiába lökték el, hiába törték össze, ő felállt, és mosolygott. Letörölte a könnyeit, és ment tovább, élte az életét. Jackson egy arrogáns seggfejként viselkedett vele - bár az ő karakterét is imádom - ő akkor is szerette. Amikor pedig elment, ő akkor is boldog maradt, és mosolygott. Tehát Lydia akkora változáson ment keresztül, hogy csodálom érte. Átlagos tinilibából, erős Banshee lett, aki mindennek a kulcsa, akinek ki kell bírnia, hogy tudja előre, ha valaki meghal, de nem biztos hogy tud ellene tenni. Rajta áll minden, és ő mégis kitart - nem pedig összeroppan. 


 Allison Argent - Crystal Reed  
(Teen Wolf) 
Érdemes elolvasni a szöveget rajta,
Teen Wolf rajongók..
Allison. Oh istenem, mennyire hiányzik - ezért utálok képeket keresni a bloghoz, nosztalgia pillanatom lesz miattuk. Nem véletlen lett ő Faith karakterének képe. A sorozatban olyan karakter volt, akit csak imádni lehetett, már az elejétől fogva. Igen, voltak rossz döntései, hibái, de mindig megpróbálta őket kijavítani. Nevetett, szenvedett, talpon maradt. Szerette Scottot, amikor kiderült róla az igazság, együtt akart maradni vele, mikor már semmi sem volt a régi. Bár szakítottak, mégis jóban maradtak. Ő kemény lett, harcias, rettentő makacs. Magabiztos nő lett abból a szerelmes kislányból aki az elején volt. Szívbaj nélkül lelőtt bárkit, aki fenyegette a barátait, okos és ravasz volt, amikor tervek kellettek. Talpon maradt, miután meghalt az anyja, a nagynénje - aki végül mégse - és a nagyapja is. Erős volt, felkelt, és ment tovább. Imádom. Imádtam azt is, ahogy meghalt a szerelméért, a barátaiért a végén. Ahogy elment. Nem szégyenben, gyengeként, hanem önfeláldozva, másokért. Ő az egyik legjobb karakter, akit valaha láttam, néztem, és hallottam. Nevetett, amikor a legrosszabb volt a helyzet, és sírt, amikor minden jó volt. Ő volt az a karakter, akit a legjobban szerettem. Bár olyan indokkal ölték meg a karakterét, amit én nem nézek jó szemmel, még most is boldogan nézek vissza Allisonra - mind a blogomon, mind amikor látok egy egy fanartot róla. 


Igen, imádom az erős karaktereket, érzelmekkel, ez látszik is. De az én karaktereim is ilyenek, én is ilyen vagyok, nem véletlen tehát. 
Akit pedig játékba hívok: